A depresszió, az aggodalom, és a kimerültség a földünkön kibontakozó metamorfózis folyamatának alapvető része, és nagy jelentősége van a régi világból az újba való átmenetre.
Amikor a kimerültség és a depresszió súlyosabbá válik és már diagnosztizálható az Epstein-Barr Vírus, a krónikus fáradtság szindróma, a pajzsmirigy alulműködés vagy az alacsony szerotonin, általában megkönnyebbülünk, de ugyanakkor meg is rémülünk. Megrémülünk, mert “valami baj van velem”. Megkönnyebbülünk, mert legalább tudjuk, hogy már nem csak beképzeljük a dolgokat, mostmár, hogy megvan a diagnózis, meg lehet gyógyulni, és az élet visszaállhat a régi kerékvágásba. De természetesen, a gyógymód nehezen megfogható.
A gyógyítás általában azzal a kérdéssel kezdődik: “Mi romlott el?” Azonban van egy másik, radikálisan más módja a kimerültség és a depresszió szemléletének. Ennek a kérdése: “Mire válaszol ilyen módon a tökéletesen bölcs test?” Vagyis: “Mikor a legbölcsebb a test számára az a választás, hogy képtelen legyen összegyűjteni az energiáját, hogy teljes mértékben résztvegyen az életben?”
A válasz a képünkbe nevet. Amikor a test és lélek “nem”-et mond az életre a fáradtságon és a depresszión keresztül, a legelső dolog, hogy megkérdezzük magunktól: “Ez az élet, amit jelenleg élek, a legmegfelelőbb számomra?” A világból való kivonuláskor pedig a legelső kérdés: “A világ, úgy, ahogy azt én érzékelem, megérdemli az én teljes részvételemet?”
Mi van akkor, ha valami alapvetően annyira rossz a világgal, az élettel és az életben maradás módjával, hogy az egyetlen épelméjű válasz a kivonulás? Egy olyan kivonulás vagy visszahúzódás, amely a világba, az életbe és egy létmódba való újbóli visszatérés után teljesen különbözik a korábbitól.
Úgy tűnik, hogy a modern élet kimondatlan célja az, hogy olyan sokáig és olyan komfortosan éljen az ember, ameddig csak lehet, csökkentse a kockázatokat és maximalizálja a biztonságot. Ezeket a prioritásokat látjuk az oktatási rendszerben, amelyik megpróbál minket arra trenírozni, hogy “versenyképesek” legyünk annak érdekében, hogy “meg tudjunk élni”. Az egészségügyben is láthatjuk ezt, ahol a cél az élet meghosszabbítása, és ennek győzelme kizárja annak megfontolását, hogy esetleg eljött az élet végének ideje. A gazdasági életben ugyanígy megjelenik ez, azt feltételezve, hogy minden embert a “racionális önérdek” hajt, amelynek mértékegysége a pénz, és amely a biztonsággal és a túléléssel van összefüggésben. – Gondolkodtál már azon a kifejezésen, hogy “megélhetési költség”? (ezt az angol úgy fejezi ki szó szerint, hogy: az “élet ára” – a ford.) Azt várják tőlünk, hogy gyakorlatiasak legyünk és ne idealisták; azt várják tőlünk, hogy a munkát fontosabbnak gondoljuk, mint a játékot. Kérdezz meg valakit, hogy miért ragadt benne abban a munkában, amit utál, és valószínüleg ezt fogja válaszolni: “az egészségügyi biztosítás miatt”. Más szavakkal: leragadunk olyan munkáknál, amelyek halottá tesznek minket, azért, hogy biztosítást nyerjük az élőkre vonatkozó juttatásokra. Ha inkább az életbiztosítást választjuk a szenvedélyünk helyett, akkor a túlélést választjuk az élet helyett.
Egy mély szinten, amelyet a lélek szintjének hívok, egyáltalán nem ezt akarjuk. Felismerjük, hogy azért vagyunk itt a földön, hogy egy szent ügyet szolgáljunk, és hogy a munkalehetőségek legtöbbje az emberi méltóság alá megy. De talán túlságosan félünk elhagyni a munkánkat, a jól kitervelt kis életünket, az életbiztosításunkat, és bármi mást, ami a biztosítást és a komfortot jelenti, melyeket a szent ajándékaink feladásáért kapunk cserébe. Egészen mélyről fakadóan felismerjük, hogy ez a biztonság és komfort a rabszolgák bére, és arra vágyunk, hogy szabadok legyünk.
Ezért a lélek lázad. Félünk attól, hogy tudatos választással kilépjünk a rabszolga-életből, ehelyett a választásunk tudat alatt zajlik. Most már nincs energiánk, hogy megmozduljunk. Különféle eszközök állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy kivonulhassunk az életből. Begyűjthetjük az Epstein-Barr vírust, mononukleozist (fertőző mirigylázat), vagy más krónikus fáradtságot okozó vírushordozót. Lehet, hogy a pajzsmirigyünk vagy a mellékvesénk működését tesszük takarékra. Lehet, hogy az agy szerotonin termelését csökkentjük. Bárhogy is legyen, valami módot találunk arra, hogy ne kelljen résztvennünk. Kimenekülünk, hogy ne legyünk aljas büntársak egy elfuserált világban. Visszautasítjuk, hogy a szent adottságainkat egy ilyen világ gyarapodására használjuk.
Ezért van az, hogy a probléma hagyományos megközelitése – miszerint csak térjünk vissza a mindennapi életbe – nem működik. Talán átmenetileg igen, de a test az ellenállás egy másik módját fogja választani. Csak emeld meg a szerotonin szintet antidepresszánssal és majd az agy megnyirbál néhány receptort, a maga tökéletes gondolkodásmódjával: “Hé, nem fogom jól érezni magam abban az életben, amelyet élek.” És végül mindig öngyilkosság történik a gyógyszerészeti uralom gyakori végállomásain, ahol azt akarják, hogy boldogok legyünk valamivel, ami a lényünk és belső célunk ellen hat. Csak erőltesd magadra a rosszban való kitartást kellő ideig! Amikor a lélek hangját túl sokáig elnyomod, véres felkelésbe fog kitörni. Elég meggyőző, hogy az elmúlt évtized összes iskolai lövöldözését anti-depresszáns kezelésen lévők követték el! Mindegyiket!!! A gyógyszer-rezsim eredményeibe való betekintéstől tátva marad az ember szája, íme: this compilation of suicide/homicide cases involving SSRIs Nem átvitt értelemben értem, hogy tátva marad az ember szája. Velem a szó szoros értelmében ez történt!
Az 1970-es években a Szovjetunióban a szakadárokat gyakran kezelték elme-otthonokban, és olyan gyógyszereket adtak nekik, melyekkel ma a depressziót kezeljük. A magyarázat egyszerűen az volt, hogy bizonyára őrült az, aki boldogtalan a szocialista munkások menyországában. Amikor azok, akik a depressziót kezelik, státuszt és presztizst kapnak ugyanattól a rendszertől, ami a betegeiket boldogtalanná tette, akkor nagyon valószinű, hogy a betegek visszavonulását teljesen indokolatlannak fogják tartani. “A rendszer bizonyára rendben van – végülis ez hitelesiti az én szakmai státuszomat – ezért a baj minden bizonnyal veled van.”
Sajnos a “holisztikus” megközelités sem különb, mivel a test lázadásának bölcsességét tagadják. Amikor úgy tűnik, hogy működik, az azért van, mert egybeesik más változással. Amikor valaki segítséget kér és kap, vagy az érzékelési csatornák radikális változását észleli, akkor ez rituális kommunikációként működik a tudattalan elme számára, hogy valódi élet-váltás jöjjön létre. A rituálék erővel bírnak, hogy a tudatos döntéseket valódivá tegyék a tudatalatti számára. Ezeknek szerepe lehet abban, hogy ismét erőre kapunk.
Megszámlálhatatlanul sok érzékeny és könyörületteli emberrel találkoztam, akik “tudatosnak” és “spirituálisnak” vélik magukat, és depresszióval, pajzsmirigy problémával, vagy hasonló betegségekkel küzdenek. Ezek az emberek akkor jutnak el az átalakulási ponthoz, amikor fizikai szinten már képtelenek a régi életüket élni a régi világban. Ez azért van valójában, mert a számunkra érzékelt világ minden, csak nem normális és elfogadható. Ez egy szörnyeteg. A mi földünk egy fájdalommal teli hely. Ha neked arra van szükséged, hogy meggyőzzelek erről, ha nem vagy tudatában annak, hogy az erdőinket, óceánjainkat, lápjainkat, kulturánkat, a talajt, az egészségünket, a szépséget, a méltóságot és a lelket tönkretesszük és a jelenlegi Rendszer uralma alá hajtjuk, nincs mit mondanom számodra. A szavaim akkor érnek el hozzád, ha tényleg elhiszed, hogy mélységesen gyalázatos módon élünk ezen a bolygón.
Egy ezzel kapcsolatos tünetcsoport különféle „figyelem-hiányt” és „aggodalom-zavart” foglal magába (bocsáss meg, képtelen vagyok leírni ezeket a szavakat irónikus idézőjelek nélkül), amelyek arra a tudattalan tudásra reflektálnak, hogy valami baj van. Az aggodalomnak ugyanúgy, mint minden érzelemnek, megvan a maga normális funkciója. Tegyük fel, hogy otthagytad az edényt a tűzhelyen, és tudod, hogy elfelejtettél valamit, csak nem emlékszel, hogy mit is. Aztán ez nem hagy nyugton, valami zavart érzel, tudod, hogy valami nincs rendben. Tudatalatt érzékeled a füstöt. Megszáll valami: talán nem zártam el a csapot, vagy elfelejtettem befizetni a törlesztőrészletet? Az aggodalom ébren tart és folyamatosan riaszt. Már nem tudsz elcsendesedni, ezen túrázol és fortyogsz. És ez jó! Ez az, ami megmenti az életedet! Végül rájössz, hogy ég a ház! És az aggódásból pánik lesz, majd konkrét tett.
Tehát, ha folyton aggódsz, talán nincs is semmiféle „rendellenességed” – mert lehet, hogy a ház tényleg ég. Az aggodalom pusztán egy érzelmi válasz arra, hogy „valami veszélyesen gázos és nem tudom, hogy mi az”. Az egyetlen rendellenesség éppen az, hogy valójában nincsen semmi veszély. „Nincs semmi baj, csak veled” – ez az üzenet amit a terápiák sugallnak, amikor téged próbálnak megjavítani. De a probléma nem veled van. Jó okod van az aggodalomra. Az aggodalom az, ami a figyelmed egy részét elvonja attól, hogy az éppen égő házban az ezüstkészletet fényezd, vagy a süllyedő Titanicon hegedülj. Sajnos, az általad érzékelt hiba lehet, hogy a pszichiátered észlelésén kívül van, aki aztán azt a következtetést vonja le, hogy „a gond az Ön készülékében van”.
Hasonlóképp, a „figyelemhiányos hiperaktivitási zavar”, és a kedvencem: az „ellenkező-kihívó magatartás zavar” csak akkor kóros, ha azt hisszük, hogy a figyelmünk tárgya tényleg érdemes arra, hogy figyeljünk rá. Nem állíthatjuk, – az iskolarendszer egész intézményének megkérdőjelezését is beleértve, – hogy egy 10 éves fiú számára hat órát nyugton ülni egy osztályteremben és a gyökvonásról vagy Vasco de Gamáról tanulni teljesen egészséges. Talán a gyerekek jelenlegi generációjának, melyet néhányan „indigóknak” hívnak, alacsonyabb a toleranciája az iskolákban tanult konformitással, engedelmeséggel, külső motivációval, jó-és-rossz válaszokkal, számokban mérhető teljesítménnyel, szabályokkal, csengőkkel, ellenőrző könyvekkel és jegyekkel, valamint az osztálynaplókkal szemben. Tehát megpróbáljuk a figyelmüket ösztönzőkkel kényszeríteni, és hősies intuitív lázadásukat lélek-szabdaló gépezetek alá vetni.
Miközben itt írok a „bajról”, ami ellen mindannyian lázadunk, szinte hallom, hogy néhány olvasó azt kérdezi: „Mi van azzal a metafizikai alapszabállyal, miszerint ‘minden rendben van’; mondják nekem, hogy csak nyugi, nincs semmi baj, minden az isteni terv része… csak azért érzékeled rossznak, mert az emberi érzékelés véges… minden a fejlődésedet szolgálja… ja, és a háború? hát az gyönyörű lehetőséget ad az embereknek, hogy hős választásaikon keresztül a rossz karmából szabaduljanak… fantasztikus az élet, Charles, miért kell neked ez ellen beszélned?”
Sajnálom, de általában az ilyen érvelés csak egy odadobott konc a tudatnak. Ha tényleg minden rendben van, az csak azért lehet, mert érzékeljük és megtapasztaljuk, hogy szörnyen nagy a baj. A romlottság érzékelése az, ami arra indít minket, hogy rendet tegyünk.
Ugyanakkor butaság és hiábavaló lenne ítélkezni azok felett, akik nem látnak semmi bajt, akik a pusztítás ténye mellett elmennek, azt gondolván, hogy alapvetően minden rendben van. Egy természetszerű ébredési folyamat zajlik, melyben először mi száguldunk teljes sebességgel előre, hogy részt vegyünk a világban, higgyünk benne, keressük, hogy mi módon járulhatnánk hozzá az Emberiség Felemelkedéséhez. Aztán találkozunk valamivel, ami kétség kívül rossz, talán egy felháborító igazságtalansággal, egy komoly egészségügyi problémával vagy egy közeli tragédiával. Az első válaszunk az, hogy ez egy elszigetelt probléma, kis erőfeszítéssel rendbe is hozható egy olyan környezetben, ami alapvetően egészséges. De aztán, hogy megpróbáljuk megjavítani, látjuk, hogy a baj gyökerei egészen mélyre hatolnak és szétterjednek. Látjuk, hogy az igazságtalanság, a horror nem áll meg önmagában. Tudunk eltünt ellenzékről Dél-Amerikában, gyermekmunkáról Pakisztánban, letarolt erdőkről az Amazonnál; és ezek mind kebelbarát módon összekapcsolódnak egy groteszk szőttesen, ami a modern élet minden aspektusát összefogja. Rájövünk, hogy a problémák túl összetettek ahhoz, hogy meg tudjuk őket oldani. Arra vagyunk hivatva, hogy egy teljesen más módon éljünk, a legalapvetőbb értékeinkkel és prioritásainkkal az élen.
Mindannyian keresztülmegyünk ezen a folyamaton újból és újból az életünk különböző területein. A folyamat minden része fontos és szükséges. A teljes részvétel fázisa egyben a növekedés időszaka is, melyben olyan érdemeket szerzünk, amiket többféleképpen tudunk majd később alkalmazni. Az elviselés, a jobbá tétel, a folytonos munka azon, ami nem működik az életünkben, fejleszti ki a türelmet, az eltökéltséget és az erőt. A probléma mindent-felölelő természetének megismerése általában a kétségbeesés időszaka, de ez nem kell, hogy így legyen. Helyesen alkalmalmazva ez a nyugalom és a visszavonulás időszaka, melyben felkészülünk a nagy pillanatra. Ez pedig maga a szülés. Életünk krízisei azonos irányba terelnek, és az új élet felé hajtanak minket. Talán el sem tudtuk képzelni, hogy létezhet egy ilyen új lény, bár innen-onnan hallottunk róla, észleltük ennek csíráját, és kegyelmi állapotokban pillanatokra láttuk is.
Ha éppen ennek a folyamatban vagy, nem kell, hogy szenvedve éld meg, ahhoz, hogy hatékony legyen. Két dolgot tehetsz:
- Bízz magadban. Bízz a saját érzékelésedben, hogy visszahúzódásra van szükséged, még ha ezer és ezer üzenet is azzal bombázna, hogy „a világ rendben van, de mi a gond veled, haladj az áramlattal”. Bízz a benned lakozó tudásban, hogy valami egészen nagyszerű dologért vagy itt a világban, még ha a tömérdek csalódás ez ellen is beszél. Bízz az idealizmusodban, ami a belső hallhatatlan gyermeked szívében van eltemetve, ami azt súgja, hogy lehetséges egy sokkal csodálatosabb világ. Bízz a türelmetlenségedben, ami azt mondja, hogy „az elég jó” valójában nem elég jó. Ne címkézd lustaságnak a részvételtől való nemes tartózkodásodat, és ne bélyegezd magad betegnek. A tested már hősiesen hozott jónéhány áldozatot, hogy szolgálja a fejlődésedet.
- A másik, amit ajánlok számodra: egy térkép. Az út, amit leírtam, nem mindig lineáris, és talán újból és újból ugyanazon a területen találod magad. Amikor rátalálsz a te saját életedre, amikor megtalálod a te ajándékaid legjobb kifejeződését, akkor kapsz egy félreérthetelen jelet: élettelivé és elevenné válsz. Sokan járnak már előtted ezen az úton, és még többen fognak követni a jövőben, mivel a régi világ szétesőfélben van, és a krízisek erre az útra terelnek minket. Hamarosan sok ember jár majd azon az ösvényen, amit mi már kitapostunk. Mindegyik utazás egyedi, de az alapdinamika ugyanaz. Amikor átmentél rajta és megértetted mindegyik szakasz helyénvalóságát és fontosságát, készen állsz arra, hogy mások vajúdásában segédkezz. A körülményeid és a tapasztalataid már felkészítettek téged erre. Készen állsz arra, hogy megkönnyítsd az átjárást azoknak, akik követnek. Minden, amin már átmentél, a kétségbeesés minden mozzanata szükségszerűen felavatott téged, hogy gyógyító és vezető legyél. A szükség igen nagy. És hamarosan itt az idő.
(Fordítás: Zsoldos Betty)