A normalitás fogalma már évek óta olyan, mint a pattanásig feszített kötél, mely csak arra vár, hogy egy fekete hattyú csőrének hegye végül kettéhasítsa. Most, hogy a kötél immár elpattant: vajon újra összecsomózzuk a két végét, vagy esetleg inkább még jobban szétszálazzuk, hogy meglássuk, mi újat lehetne belőle fonni?
A Covid-19 arra mutat rá, hogy amikor az emberiséget egy közös ügy fogja össze, látványosan gyors változás lehetséges. A világ egyetlen problémáját sem technikailag nehéz megoldani; mind csupán az emberi egyet nem értésből származik. Az összetartásban az emberiség kreatív erőforrásai határtalanok. Néhány hónappal ezelőtt még abszurdnak hangzott volna egy a kereskedelmi légiforgalom leállítására tett javaslat. Ez így van a társadalmi viselkedésünkben, a gazdaságban, illetve a kormány életünkben betöltött szerepkörében történt egyéb radikális változásokkal is. A Covid jól demonstrálja a kollektív akarat erejét, milyen, amikor megállapodunk abban, mi a fontos. Vajon mi mást lehetne még elérni összetartással? Mit akarunk elérni, és milyen világot szeretnénk létrehozni? Amikor valaki ráébred saját erejére, mindig ez a következő kérdés.
A Covid-19 olyan, mint a rehabilitációs beavatkozás, mely megszakítja a „normális” függőséget okozó szorítását. Egy szokás megszakítása tulajdonképpen annak láthatóvá tételét jelenti; kényszeres helyett választhatóvá válik. Ha majd a válság elmúlik, lehetőségünk nyílhat, hogy feltegyük azt a kérdést, hogy a „normálishoz” akarunk-e visszatérni, vagy esetleg van valami, amit a mindennapi rutin jelenlegi megszakadása kapcsán észrevettünk és be szeretnénk emelni a jövőbe. A megannyi állását elvesztő embert látva feltehetjük a kérdést, hogy vajon tényleg mind olyan állás volt-e, melyre a világnak a leginkább szüksége van, s hogy esetleg munkaerőnket és kreativitásunkat nem tudnánk-e máshol jobban kamatoztatni. Megkérdezhetnénk, ha már egy ideje megvagyunk nélküle, hogy vajon tényleg kell-e ilyen mértékű légiforgalom, ennyi disneyland-i vakáció vagy szakkiállítás. A gazdaság mely részét akarjuk helyreállítani, és melyek azok a részei, melynek úgy döntünk, búcsút mondunk? Valamint, immár komorabb hangot megütve, melyek azok a dolgok, melyektől épp most fosztanak meg bennünket – polgári szabadságjogok, gyülekezési szabadság, a testünk feletti önrendelkezés, személyes összejövetelek; a kézfogások, az ölelések és a közélet -, és amelyek helyreállításáért lehet, hogy szándékos politikai és személyes erőfeszítést kell majd tennünk?
Életem nagy részében volt bennem egy olyan érzés, hogy az emberiség útelágazás felé közelít. A válság, az összeomlás, a törés mindig a küszöbön állónak tűnt, mintha a következő pillanatban már be is következne, de végül mégsem jött sosem. Képzeljük el, ahogy megyünk az úton, és egyszer csak ott van előttünk, feltűnik az útelágazás. Ott van mindjárt a hegy túloldalán, a kanyar után, az erdő után. Átvágunk a hegyen és azt látjuk, tévedtünk: délibáb volt, messzebb volt, mint gondoltuk. Tovább megyünk. Néha feltűnik előttünk, máskor szem elől veszítjük, és úgy tűnik, az út így megy a végtelenségig. Talán nincs is elágazás. Dehogynem, megint ott van! Mindig csak majdnem ott van. Sosem itt.
És most, egyszer csak, az egyik kanyar után, íme itt van előttünk. Megállunk, mert alig vagyunk képesek elhinni, hogy most tényleg megtörténik, alig tudjuk elhinni, hogy azután, hogy annyi éven át elődeink kerékvágásában kényszerültünk haladni, most végre ismét választási lehetőségünk van. Joggal torpanunk meg, helyzetünk újszerűségétől döbbenten. Mert az előttünk ragyogó száz meg száz ösvény közül néhány ugyanarra vezet, amerre eddig haladtunk. Néhány a földi pokolba vezet. És van néhány, amely egy meggyógyult és sokkalta gyönyörűbb világba vezet, mint amiről valaha hinni mertük, hogy lehetséges.
Ezeket a sorokat szándékoltan azzal a céllal írom, hogy én is itt álljak önökkel együtt – összezavarodottan, talán ijedten is, de mégis egy új lehetőség érzetével – a széttartó ösvényeknek ezen a pontján. Tekintsünk végig néhányukon és nézzük meg, merre vezetnek.
* * *
Ezt a történetet egy barátomtól hallottam a múlt héten. Élelmiszerboltban volt, és meglátott egy nőt, aki a sorok között állt és zokogott. Fittyet hányva a közösségi távolságtartás szabályainak, odament hozzá, és megölelte. „Köszönöm” – mondta a nő – „tíz napja ez az első alkalom, hogy valaki megölel.”
Pár hétig ölelés nélkül meglenni nem tűnik túl nagy árnak, ha segít megelőzni egy olyan járványt, mely emberéletek millióit követelheti. Erős érv szól a közösségi távolságtartás mellett rövid távon: megelőzni a Covid-esetek számának hirtelen megugrását, mely túlterhelné az egészségügyi rendszert. Szeretném azonban ezt az érvelést tágabb kontextusba helyezni, különösen a hosszú táv fényében. Ha intézményesítjük a távolságtartást és ennek kapcsán újra tervezzük a bennünket körülvevő társadalmat, legyünk tudatában annak, milyen döntést hozunk, és miért.
Ugyanez vonatkozik a koronavírus-járvány kapcsán zajló egyéb változásokra is. Egyes elemzők azt jegyezték meg, milyen szépen illeszkedik mindez a totalitárius kontroll szándékaihoz. A megfélemlett lakosság szó nélkül fogadja el a polgári szabadságjogok olyan fokú korlátozását, ami más esetben nehezen lenne indokolható, mint például a személyek mozgásának folyamatos követése, a kényszerű orvosi kezelés, a nem önkéntes karantén, az utazási, majd a gyülekezési jog korlátozása, a hatóságok megítélése szerint dezinformációnak minősülő hírek cenzúrázása, a habeas corpus felfüggesztése, és a polgári lakosság katonai ellenőrzése. Ezek közül sok már a Covid-19 megjelenése előtt is jelen volt; annak megjelenése óta viszont elodázhatatlanná vált bevezetésük. Ugyanez vonatkozik a kereskedelem automatizálására, a sportesemények és a szórakozás részvételi jellegűből távolról megtekintéssé való átalakulására, az életnek a nyilvános terekből a magánszférába, a hely-alapú iskoláknak az online oktatásba való átmenetére, a fizikai áruházak hanyatlására, illetve a emberi munka és szabadidő képernyőkre való áttevődésére. A Covid-19 felgyorsítja a már előzőleg is létező politikai, gazdasági és társadalmi trendeket.
Míg a fentiek mindegyike rövid távon jól indokolható a görbe (ti. a járványügyi növekedési görbe) „lapításával”, egyre többször hallani egy bizonyos „új normáról” is; magyarán szólva, korántsem biztos, hogy a változások átmenetiek maradnának. Mivel, a terrorizmushoz hasonlóan, a fertőző betegség fenyegetése sem múlik el sosem, a kontrollt fenntartó intézkedések is könnyen állandóvá válhatnak. Ha mégis úgy döntünk, hogy ebbe az irányba megyünk tovább, muszáj, hogy a mostani helyzetet mélyebb motiváció indokolja meg. Két részben fogom elemezni ezt az impulzust: mint a kontroll reflexét és a halál ellen folytatott háborút. Ebben az értelemben véve egy kezdeményezési lehetőség merül fel, melyet már láthatóvá is vált a Covid-19 által inspirált szolidaritás, együttérzés és gondoskodás megnyilvánulásaiban.
A kontroll reflexe
Az írás pillanatában a hivatalos statisztikák szerint eddig mintegy 25.000 ember halt meg a Covid-19 következtében. Mire a járvány lefut, a halálos áldozatok száma tízszer, százszor, de ha a legnyugtalanítóbb becslések is helytállóak, akár ezerszer ennyi is lehet. Az elhunytak mindegyikének voltak szerettei, családja, barátai. Az együttérzés és lelkiismeret arra hívnak bennünket, hogy tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, a szükségtelen tragédia elhárítása érdekében. A dolognak számomra is van személyes vetülete: drága, de törékeny édesanyám is a főleg az időseket és legyengülteket elragadó betegség legfőbb veszélyeztetettjei közt van.
Vajon mekkora lesz a végső szám? Ezt a kérdést az írás időpontjában lehetetlen megválaszolni. A korai jelentések riasztóak voltak: a médiában heteken át a Vuhanból származó hivatalos adat, a megrázó 3.4% keringett vég nélkül. Mindez a vírus fokozottan fertőző természetével párosulva több tízmillió, vagy akár százmillió halálos áldozatra is utalhatott. A közelmúltban a becslések adatai zuhanást mutattak, miután kiderült, hogy a legtöbb eset enyhe lefolyású, vagy tünetmentes. Mivel a tesztelés elsősorban a súlyos betegekre irányult, a halálozási arány természetellenesen magasnak látszott. Dél-Koreában, ahol enyhe tüneteket mutató emberek százezreit tesztelték, a bejelentett esetek halálozási aránya 1% körül volt. Németországban, ahol a tesztelés ugyancsak kiterjed az enyhe tüneteket mutatókra is, a halálozási arány 0.4%. A Science folyóiratban egy nemrégiben megjelent cikk szerint a fertőzések 86%-a dokumentálatlan marad, ami sokkal alacsonyabb mortalitásra utal, mint amennyire a jelenlegi halálozási arány enged következtetni.
A Diamond Princess óceánjáró hajó története alátámasztja ezt a nézetet. A fedélzeten lévő 3711 ember kb. 20%-ának pozitív lett a vírustesztje, ezek közül kevesebb, mint a felének voltak tünetei, nyolcan pedig meghaltak. Egy óceánjáró tökéletes helyszín a fertőzéshez, a vírusnak pedig rengeteg ideje volt elterjedni a fedélzeten, mielőtt bárki bármit tett volna, mégis mindössze az emberek egyötöde fertőződött meg. Ezenkívül a hajón tartózkodó vendégek átlagéletkora erősen az idősek felé tolódott el (ahogy a legtöbb óceánjárón): az utasok csaknem egyharmada 70 év feletti volt, és több, mint a fele 60 évnél idősebb. A tünetmentes esetek nagy számából egy kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a valódi halálozási arány Kínában 0.5% körüli lehet. Ez még mindig ötször magasabb, mint az influenza. A fentiekre alapozva (és az afrikai, illetve dél- és délkelet-ázsiai, jóval fiatalabb népességre igazítva), az én tippem valahol 200-300 000 halálos áldozat Amerikában – több, ha az egészségügyi rendszer túlterhelődik, illetve kevesebb, ha a megbetegedések időben jobban szétoszlanak – és hárommillió világszerte. Ezek komoly számok. Az 1968-69-es hong-kongi influenzajárvány óta a világ nem tapasztalt hasonlót.
Találgatásaim akár egész nagyságrenddel is mellé lőhetnek. A média minden nap jelenti a Covid-19 esetek teljes számát, még sincs fogalma senkinek a valódi számokról, hiszen csak a lakosság apró hányadát tesztelték. Ha tízmillió tünetmentes ember hordozná a vírust, nem tudnánk róla. A problémát tovább bonyolítja a meglévő teszteknél tapasztalható hamis pozitív eredmények magas aránya, ami akár 80% is lehet. (Ide kattintva még ennél is aggasztóbb bizonytalanságokról olvashat a tesztek pontosságával kapcsolatban.) Hadd ismételjem meg: senki nem tudja, valójában mi történik, engem is beleértve. Legyünk tisztában az emberi dolgokban megfigyelhető két általános tendenciával. Az első, a hisztéria önmagát tápláló tendenciája, mely kizárja azokat az adatokat, melyek nem illeszkednek bele a félelem színjátékába, és amely saját világát teremti meg. A második a tagadás: minden olyan információ irracionális elutasítása, mely megzavarhatja a normalitást és a komfortot. Ahogy Daniel Schmactenberger is felteszi a kérdést: honnan tudhatjuk, hogy amiben hiszünk, igaz?
A bizonytalansággal farkasszemet nézve hadd mondjak egy jóslatot: A válság úgy fog lezajlani, hogy soha nem fogjuk megtudni. Ha a végső halálozási arány, ami önmagában is vita tárgyát fogja képezni, alacsonyabb lesz, mint amitől tartottak, lesznek, akik azt fogják mondani, azért, mert a intézkedések működtek. Mások azt fogják mondani, azért, mert a betegség nem is volt olyan veszélyes, amilyennek mondták.
Számomra a legzavarbaejtőbb rejtély, hogy az írás időpontjában Kínában miért nem jelennek meg új esetek. A kormányzat csak jóval a vírus kimutatása után kezdte meg a lezárásokat. A kínai újév során széles körben el kellett volna, hogy terjedjen, amikor az összes repülőgép, vonat és busz emberekkel tömötten járta be az egész országot. Mi történik itt? Ismétlem, én nem tudom, és önök sem.
Tekintet nélkül arra, hogy a halálozások végleges száma világszerte ötvenezer, ötszázezer vagy ötmillió lesz-e, nézzünk meg néhány egyéb számot, hogy kapjunk egy kis rálátást. Hangsúlyozom, az álláspontom NEM az, hogy a Covid nem annyira súlyos, és nem kell tennünk semmit. Hadd fejtsem ki. Tavaly, a FAO (az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete) szerint világszerte ötmillió gyermek halt meg éhezés következtében (a többi 162 millió növekedésben megállt, illetve 51 millió alultáplált mellett). Ez 200-szor annyi ember, mint amennyi eddig a Covid-19 következtében meghalt, mégsem hirdetett ki rendkívüli helyzetet, vagy kért fel életmódunk radikális megváltoztatására egyetlen kormány sem. Ugyancsak nem látunk hasonló szintű riadalmat és fellépést az öngyilkosság jelensége nyomán (mely szinte a kilátástalanság és a depresszió jéghegyének csak a csúcsát jelenti), amely évente több, mint egymillió embert öl meg világszerte, és ötvenezret az Egyesült Államokban. Vagy ott van a kábítószer-túladagolás, melyben hetvenezen halnak meg az USA-ban, az autoimmun betegségek, melyek áldozatai 23 (NIH adat) és 50 (AARDA) millió közé tehetőek, vagy a 100 milliónál is több embert érintő elhízás. Miért van az, hogy nemhogy nem kapkodunk őrülten a nukleáris armageddon, vagy az ökológiai összeomlás elkerülése érdekében, hanem éppen ellenkezőleg, olyan döntéseket hozunk, melyekkel éppen ezek veszélyét növeljük?
Kérem értsék meg, a mondandóm lényege nem az, hogy ha a gyermekéhezés felszámolása érdekében nem változtattunk, akkor a Covid miatt sem kell. Épp ellenkezőleg: ha a Covid-19 miatt ennyire radikális változást tudunk elérni, a többi körülmény érdekében is meg tudjuk tenni. Tegyük fel önmagunknak a kérdést, miért vagyunk képesek egyesíteni kollektív akaratunkat a vírus megfékezése érdekében, de az emberiséget fenyegető egyéb súlyos veszélyekkel nem foglalkozunk. Miért ragaszkodott társadalmunk mostanáig ennyire makacsul eddigi haladási irányához?
A válasz sok mindent elárul. A világméretű éhezéssel, a függőségekkel, az autoimmun betegséggel, az öngyilkossággal, vagy a környezet összeomlásával szemben társadalomként egészen egyszerűen nem tudjuk, mit tegyünk. A válságokra adott szokásos válaszaink, melyek mind a kontroll valamilyen formái, ezekkel a körülményekkel szemben nem igazán hatékonyak. Most viszont itt van egy fertőző járvány, és végre akcióba lendülhetünk. Ez már olyan válság, ahol a kontroll működik: karantén, lezárás, elkülönítés, kézmosás; a mozgás ellenőrzése, az információ ellenőrzése, a testünk ellenőrzése. Kialakuló félelmeink ideális gyűjtőtartályává teszi ez a Covid-ot: ide csatornázhatjuk be a világot elárasztó változások fölött érzett egyre növekvő tehetetlenségünket. A Covid-19 olyan fenyegetés, amellyel tudjuk, hogyan kell szembenézni. Oly sok egyéb félelmünkkel ellentétben a Covid-19 tervet kínál fel.
Civilizációnk bevett intézményei egyre tehetetlenebbek korunk kihívásaival szemben. Nem csoda, hogy üdvözölnek egy olyan kihívást, mellyel szemben végre felvehetik a kesztyűt. Érthető buzgóságuk, mellyel, mint a legfőbb válságot ragadják meg. Információkezelő rendszereik micsoda természetességgel választják meg annak legaggasztóbb ábrázolásait. Milyen könnyedén csatlakozik a pánikhoz a köz, megragadva a fenyegetést, melyet a hatóságok végre tudnak kezelni, mint helyettesítő szimbólumát a különféle kimondhatatlan veszedelmeknek, amelyeket viszont nem.
A manapság bennünket érő kihívások a nyers erőnek már nem adják meg magukat. Antibiotikumaink és sebészeti beavatkozásaink nem alkalmasak az autoimmun betegségek, a függőségek és az elhízás növekvő válságainak kezelésére. Egész haderők legyőzésére gyártott fegyvereink és bombáink hasznavehetetleneknek bizonyultak a külföldön tomboló gyűlölet eltörlésére, vagy a családon belüli erőszak otthonainkból való elűzésére. Rendőrségünk és börtöneink nem tudják felszámolni a bűnözés melegágyait. Növényvédőszereink nem tudják regenerálni a tönkrement talajt. A Covid-19 a régi szép időket idézi vissza, amikor a fertőző betegségek még megadták magukat a modern medicinának és a higiéniának; amikor még a háborús gépezet le tudta győzni a nácikat, és a természet is megadta magát (vagy legalábbis úgy tűnt) a hódításnak és a fejlesztésnek. Azokat a napokat eleveníti fel, amikor fegyvereink működtek, és a világ fejlődni látszott a kontroll minden technológiája nyomán.
Vajon milyen jellegű az a probléma, melyet a leuralás és az irányítás térdre tud kényszeríteni? Az a fajta, melynek valami kívülről származó, valami Más az okozója. Amikor a probléma oka valami velünk szorosan összefüggő dolog, mint a hajléktalanság, az egyenlőtlenség, a függőségek, vagy az elhízás, olyankor nincs ki ellen háborúzni. Elhelyezhetünk magunknak egy ellenséget, ráfoghatjuk, teszem azt, a milliárdosokra, Vlagyimir Putyinra, vagy a Sátánra, de abban az esetben kulcsfontosságú tényezőt hagyunk figyelmen kívül, például azokat az alapkörülményeket, amelyek eleve lehetővé teszik a milliárdosok (vagy a vírusok) elszaporodását.
Ha van valami, amiben civilizációnk kiemelkedően teljesít, az az ellenséggel való megküzdés. Üdvözöljük az olyan lehetőségeket, melyek alkalmat adnak, hogy azt tehessük, amiben igazán jók vagyunk, amelyek igazolják technológiánk, rendszereink és világnézetünk érvényességét. Ezért ellenségeket gyártunk, és a „mi kontra ők” kontextusában helyezzük el a bűnözés, a terrorizmus és a betegségek problémáit, kollektív energiáinkat az olyan erőfeszítésekre összpontosítva, melyek így láttathatók. Így tehát a Covid-19-et fegyverbe hívó szóvá emeljük, a társadalmat háborús készültségre szervezzük át, miközben normálisnak tekintjük a nukleáris világvége, az ökológiai összeomlás és ötmillió gyermek éhezésének lehetőségét.
Az összeesküvéselmélet
Mivel a Covid-19 a totalitárius kívánságlista annyi elemét igazolni látszik, vannak, akik úgy vélik, az egész szándékos hatalmi játszma. Nem célom sem az elmélet népszerűsítése, sem megcáfolása, mindazonáltal tennék néhány meta-szintű megjegyzést. Először is egy rövid áttekintés.
Az elméletek (sokféle változat létezik) egy bizonyos 201. számú eseményről (a Gates alapítvány, a CIA, stb. támogatásával zajlott tavaly szeptemberben), illetve egy, a Rockefeller alapítvány által jegyzett, a „Lockstep” elnevezésű forgatókönyvet taglaló, 2010-es kiadványról szólnak, mindkettő egy feltételezett világjárvány esetén lezajló autoriter válaszlépést ír le. Mindkettő megfigyeli, hogy a hadiállapot bevezetéséhez szükséges infrastruktúra, technológia és jogalkotási keretrendszer már évek óta előkészítés alatt van. Már csak arra volt szükség, hogy a közvéleményt rávegyék, hogy mindezt elfogadja, ez pedig most elérkezett. Tekintet nélkül arra, hogy a jelenlegi szabályozás állandó marad-e, precedenst fog teremteni a következőkhöz:
- Az emberek mozgásának állandó követése (a koronavírus miatt)
- A gyülekezési szabadság felfüggesztése (a koronavírus miatt)
- Állampolgárok katonai rendészeti ellenőrzése (a koronavírus miatt)
- Bírósági ítélet nélküli, határozatlan idejű elzárás (karantén, a koronavírus miatt)
- A készpénzfizetés betiltása (a koronavírus miatt)
- Az Internet cenzúrája (a dezinformáció elleni küzdelem a koronavírus miatt)
- Kötelező oltás és egyéb gyógykezelés, mely megvalósítja az állam testünk felett való rendelkezését (a koronavírus miatt)
- Valamennyi tevékenységnek és úticélnak a kifejezetten megengedett, illetve kifejezetten tiltott kategóriákba való sorolása (a lakóhely bizonyos okból elhagyható, más okból nem), mely megszünteti a felügyeletlen, jogilag nem ellenőrzött szürke zónát. Ez a teljeskörűség maga a totalitarizmus esszenciája. Ami azonban most szükséges, mert ugyebár, a koronavírus.
Mindez szaftos alapanyag az összeesküvéselméletekhez. Amennyit én tudok, egyik vagy másik elmélet még akár igaz is lehet, habár az események épp ugyanilyen láncolata alakulhat ki a rendszer öntudatlan, az egyre növekvő kontroll felé történő eltolódásából is. Honnan ered ez az eltolódás? Bele van szőve a civilizáció DNS-ébe. A civilizáció (a kisebb léptékű, tradicionális kultúrák ellentéteként értve) haladás fogalmán évezredeken át a világra gyakorolt kontroll kiterjesztését értette: a vadállatok háziasítását, a barbárok meghódítását, a természet erőinek megzabolázását és a társadalom törvény és értelem alapján történő berendezését. A kontroll felemelkedése felgyorsult a tudományos forradalommal, mely a „haladást” új magasságokba röpítette a valóság objektív kategóriákba és mennyiségekbe rendezésével, és az anyagnak a technológia segítségével történő uralásával. Végül pedig a társadalomtudomány azzal kecsegtetett, hogy ugyanezen eszközök révén valóra váltja a tökéletes társadalom megtervezésének ígéretét (mely egészen Platónig és Konfuciuszig nyúlik vissza).
Ezért tehát a civilizációk irányítói mindig örömmel fogadnak a hatalmuk megerősítését szolgáló bármilyen lehetőséget, hiszen végül is mindez az emberi létezés nagy célját szolgálja: a tökéletesen berendezett világot, melyben a betegség, bűnözés, szegénység, sőt talán maga a szenvedés is „kitervezhető” a létből. Nincs is szükség hátsó szándékokra. Természetes, hogy szeretnének mindenkit nyomon követni – annál inkább biztosítható a közjó. Számukra a Covid-19 mutatja meg, milyen nagy szükség is van erre. „Vajon megengedhetőek-e egyáltalán a demokratikus szabadságjogok a koronavírus fényében?” – kérdezik. „Vajon nem szükségszerű-e ezek feláldozása most a saját biztonságunk érdekében?” Ismerősen hangzó szlogen, hiszen a múlt többi válságát, pl. a 9/11-et is végig kísérte.
Egy régi hasonlatot felújítva képzeljük el a kalapácsos embert, aki szerszáma használatára okot keresve jár szerteszét. Egyszer csak meglát egy kilógó szöget. Már hosszú ideje szöget keres, hiszen a csavarok és anyák csapkodásával nem sokra ment. Világképében a legjobb szerszám a kalapács, a világot jobbá tenni pedig szögek beverésével lehet. És végre itt egy szög! Arra gyanakodhatnánk, hogy túlbuzgóságában még ezt a szöget is ő maga tette oda, de még ez sem igazán számít. Még az is lehet, hogy nem is szög, az a kilógó valami, de eléggé hasonlít rá ahhoz, hogy elkezdje ütni. Ha szerszám készen áll, adódik alkalom a használatra.
És teszem hozzá én, azok kedvéért, akik hajlamosak kételkedni a hatóságokban, hogy ezúttal lehet, hogy tényleg szögről van szó. Ebben az esetben pedig valóban a kalapács a megfelelő eszköz – a kalapács elve pedig annál nagyobb erővel sújt le, legyen az csavar, gomb, csat vagy szakadás.
Akárhogy is van, a jelenleg előttünk álló probléma jóval összetettebb, mint Illuminátusok gonosz társaságának megdöntése. Még ha létezik is ilyen, a civilizáció eltolódása révén ugyanez a trend alakulna ki nélkülük is, vagy akár új Illuminati tűnne fel, hogy átvegye a régi feladatait.
Akár igaz, akár nem, az az elgondolás, hogy a járvány valamiféle, gonosztevők által az emberiség ellen végrehajtott ármány volna, nincs annyira messze attól a felfogástól, mely szintén mindenben a kórokozót próbálja megtalálni. Ez a keresztes hadjáratok mentalitása, egyfajta háborús gondolkodásmód. Egy társadalmi-politikai betegség forrását egy kórokozóban azonosítja, egy rajtunk kívül álló rosszakaróban, mely ellen harcolhatunk. Veszélye, hogy nem számol azokkal a körülményekkel, melyek jó táptalajjá teszik a társadalmat, hogy az ármánykodásra fogékony legyen. Hogy a magot szándékosan vetik-e el, vagy a szél fújja-e oda, számomra másodlagos kérdés.
Akár géntechnológiával tervezett biológiai fegyver a Covid-19, akár nem, akár köze van az 5G bevezetéséhez, akár nincs; akár valaminek a kiszivárgásáról próbálják meg vele elterelni a figyelmet, akár nem – akár a totalitárius világkormány trójai falova, akár nem: akár halálosabb annál, mint ahogy mondták, akár kevésbé az; származzék bár egy vuhani biolaborból, vagy a Fort Detrick-ből: sőt, még ha történetesen pontosan olyan is, mint amilyennek a CDC (az Amerikai Járványvédelmi Központ) és a WHO (Egészségügyi Világszervezet) leírta, amit a következőkben mondani fogok, akkor is mindezektől függetlenül érvényes. Még abban a helyzetben is helytálló, ha mindenki teljes mértékben téved a SARS-CoV-2 vírus jelenlegi járványban betöltött szerepével kapcsolatban. Van erről véleményem, de ha van valami, amit a jelen vészhelyzet folyamán megtanultam, az, hogy valójában nem tudom igazán, mi történik. És nem értem, hogyan is tudhatná bárki, az Internetet elárasztó hírek, álhírek, pletykák, elhallgatott információk, összeesküvéselméletek, propaganda és átpolitizált narratívák fortyogó katyvasza közepette. Bárcsak több ember tudna belenyugodni abba az állapotba, amikor nem tudunk valamit. Mondom ezt mindazoknak, akik szívesen teszik magukévá az uralkodó nézetet, és azoknak is, akik a cáfolatoknak hisznek. Vajon mi milyen információt zárunk ki annak érdekében, hogy fenntarthassuk nézőpontunk igazát? És jó ha alázattal formálunk véleményt: végtére is élet és halál kérdéséről van szó.
Háború a halál ellen
A hétéves fiam két hete nem látott másik gyereket, illetve nem játszott másik gyerekkel. Milliók járnak még ebben a cipőben. A legtöbbjük egyetért abban, hogy egy társas kapcsolatok nélkül töltött hónap ésszerű áldozat egymillió élet megmentése érdekében. És ha mondjuk százezer életről lenne szó? És mi lenne, ha ezt az áldozatot nem egy hónapon, hanem egy éven át kellene fenntartani? Vagy öt éven át? Minden embernek más-más véleménye lenne erről, a magukévá tett értékrendeknek megfelelően.
Helyettesítsük most a fenti kérdéseket valami személyesebb dologgal, amely áttör az embertelen, haszonelvű gondolkodásmódon, mely az embereket statisztikává alacsonyítja, hogy aztán némelyüket feláldozza valamiért cserébe. A releváns kérdés számomra ez volna: vajon megkérném-e arra az ország összes gyerekét, hogy mondjon le egy évszakra a játékról, ha az csökkentené anyám halálának a kockázatát, vagy éppenséggel az enyémét? Vagy azt is kérdezhetném: bejelenteném-e az ölelések és kézfogások beszüntetését, ha azzal megmenthetném a saját életem? Szó sincs arról, hogy leértékelném az anyám, vagy a magam életét, hiszen mindkettő nagyon értékes számomra. Hálás vagyok minden napért, amit együtt tölthetünk. De ezek a kérdések mély problémákat vetnek fel. Mi az élet helyes útja? Mi a halál helyes útja?
Az ilyen kérdésekre adott válaszok, akár a saját magunk, akár a társadalom egésze nevében adjuk őket, attól függenek, hogyan gondolkozunk a halálról, és mennyire értékeljük a játékot, az érintést, az együttlétet, valamint a polgári és személyes szabadságot. Nincs egyszerű képlet ezeknek az értékeknek az egyensúlyba hozatalára.
Eddigi életem során végig azt figyeltem meg, hogy a társadalom egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt fektet a biztonságra, a kockázatcsökkentésre. Ez különösen a gyermekkor szempontjából jelent drasztikus változást: kisfiúként számomra teljesen megszokott volt, hogy felügyelet nélkül csatangoltunk el otthonról kilométeres távolságokra – manapság az ilyesminek a gyermekvédelemtől jövő megkeresés a jutalma a szülők számára. És tetten érhető ez az egyre több szakmában megkövetelt gumikesztyűben; a mindenhol kirakott kézfertőtlenítőben, a zárt, őrzött és távfelügyelt iskolaépületekben, a fokozott reptéri és határellenőrzésekben, a jogi felelősségek és biztosítások sokkal körültekintőbb kezelésében; a középületekbe és sportlétesítményekbe való belépéskori fémdetektoros vizsgálatokban és motozásokban, és így tovább. Kissé távolabbról nézve egészen olyan, mint egy biztonsági állam.
A „biztonság mindenekelőtt” mantrája egy olyan értékrendből származik, mely a túlélést teszi meg a legfőbb prioritásnak, és alábecsüli az olyan értékeket, mint az öröm, a kaland, a játék és a korlátokkal szembeni kíváncsiság. Más kultúrák prioritásai eltérőek voltak. Sok tradicionális és őslakos kultúra például jóval kevésbé védelmező módon közelít a gyermekekhez, ahogy azt Jean Liedloff A Kontinuum-elv c. klasszikusa is megörökíti. A modern ember számára őrültségnek látszó veszélyekbe és felelősségekbe engedik bele őket, mert hisznek abban, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a gyermekekben kialakuljon az önbizalom és a jó megítélés képessége. Azt gondolom, a legtöbb modern ember, különösen a fiatalabbak, még őriznek valamit ebből a veleszületett hajlandóságból, hogy feláldozzák a biztonságot azért, hogy az életet annak teljességében éljék meg. A bennünket körülvevő kultúra azonban könyörtelenül lobbizik azért, hogy félelemben éljünk és olyan rendszereket épített fel, melyek meg is testesítik azt. Ezekben rendszerekben a biztonságban lét mindent felülíró módon fontos. Ennek a következményeként most van egy olyan egészségügyi rendszerünk, melyben a döntések legtöbbjének alapja a kockázatszámítás, és amelyben a lehető legrosszabb végkifejlet, mely egyben az orvos végleges kudarcát is jelenti, a halál. Miközben valamennyien tudjuk, hogy a halál mindettől függetlenül mindnyájunkat vár. Az élet megmentése valójában a halál elhalasztását jelenti.
A civilizáció kontroll-programjának végső kiteljesedése pedig mi más is lehetne, mint magának a halálnak a legyőzése. Miután ez kudarcba fullad, társadalmunk beéri a diadal gyenge másolatával: a halál meghódítása helyett annak letagadásával. Haláltagadó társadalom a miénk: ahogyan elrejti maga elől a holttesteket, fétisizálja a fiatalságot és ápoló otthonokba zsuppolja az idős embereket. Még a pénzhez és tulajdonhoz (melyek az én kiterjesztései, ahogy az „enyém” szó is jelzi) fűződő rögeszméjében is kifejeződik a tévhit, hogy csatolmányai révén a múló, változó én állandóvá tehető. Mindez elkerülhetetlen, hiszen adva van a modernitás által kínált én-narratíva: az elkülönült egyén a Másik világában. Genetikai, társadalmi és gazdasági vetélytársaktól körülvéve az egyénnek fennmaradása érdekében muszáj magát megvédenie és uralkodnia. Mindent, amit csak tud, meg kell tennie a halál meggátolása érdekében, ami (az elkülönültség történetében) a teljes megsemmisülést jelenti. Még a biológia tudománya is arra tanít bennünket, hogy természetünk sajátja, hogy maximalizáljuk túlélési és szaporodási esélyeinket.
Megkérdeztem egy orvos barátomat, aki sok időt töltött a perui Q’ero törzs lakóival, hogy (ha megtehetnék) vajon a q’uero-k lélegeztetőgépre tennének-e valakit, ha azzal meghosszabbíthatnák az életét? „Természetesen nem” – mondta. „Odahívnák a sámánt, hogy segítsen neki jól meghalni.” A jól meghalás (ami nem szükségszerűen jelent egyet a fájdalommentes halállal) nem igazán értelmezhető a mai egészségügy szótárával. Nincsen kórházi nyilvántartás arról, hogy a betegek jól halnak-e meg. Hiszen az nem számít a pozitív végkifejletek közé. Az elkülönült én világában a halál a legvégső katasztrófa.
De vajon valóban az? Gondolkozzunk el ezen a Dr. Lissa Rankin által kínált perspektíván: „Nem mindenki szeretne intenzív osztályon meghalni, távol a szeretteitől, miközben gép lélegezteti, és megeshet, hogy egyedül hal meg – még akkor sem, ha ez növelhetné túlélési esélyeit. Vannak, akik inkább otthon szeretnének maradni, a szeretteik karjaiban, még akkor is, ha ez azt jelenti, eljött az idő… Ne feledjük, a halál nem a vég. A halál hazatérés.”
Amikor az ént úgy fogjuk fel, mint kölcsönösen egymáshoz viszonyuló, egymástól függő, sőt akár kölcsönösen egymásban létező lényt, akkor az összeolvad a másikkal, a másik pedig egybefolyik az énnel. Ha az ént úgy értjük, mint a tudatosság helyét egy kapcsolati hálózatban, többé nem ellenségeket keresünk minden probléma megértésének kulcsaként, hanem a kapcsolatokban kialakuló egyensúlyvesztéseket próbáljuk megkeresni. A halállal folytatott háborút pedig félretolja a jól és teljességében élt élet küldetése, és kiviláglik, hogy a haláltól való félelem valójában az élettől való félelem. Mennyiről mindenről mondunk le az életből, azért, hogy biztonságban legyünk?
A totalitarizmus – a tökélyre vitt kontroll – az elkülönült én mítoszának elkerülhetetlen végterméke. Mi más adhatna okot a totális kontrollra, mint az élet ellen irányuló fenyegetés, amilyen például a háború? Ez az amiért Orwell az örökös háborút emelte a Párt szabályainak legfontosabb elemévé.
A kontrollprogram, a haláltagadás és az elkülönült én árnyékában az nézet, hogy a köz feladata a halálesetek minimalizálása, szinte megkérdőjelezhetetlen cél, melyhez képest az olyan értékek, mint a játék, a szabadság stb. alárendeltek. A Covid-19 most lehetőséget kínál, hogy felülbíráljuk ezt a nézetet. Igen – tekintsük szentnek az életet, szentebbnek, mint valaha. A halál tanít bennünket erre. Tartsunk minden egyes embert, fiatalt vagy öreget, beteget, vagy egészségest, szent, drága, szeretett lénynek, mert azok is. De tartsunk fenn helyet szívünk körében a többi, egyéb szent értékek számára is. A szent élet nemcsak a hosszú élettartamból áll; azt is jelenti: jól, helyesen és teljesen élni.
Ahogyan minden félelem, a koronavírussal kapcsolatos félelmek is valójában a mögöttük meghúzódó dolgokra mutatnak. Aki átélte már közeli szeretettének eltávozását, jól tudja, hogy a halál: átjáró, mely a szeretet felé vezet. A Covid-19 a haláltagadó társadalom tudatának középpontjába emelte most a halált. A félelem túloldalán láthatjuk a szeretetet, melyet a halál szabadít fel. Engedjük meg, hogy áradjon. Engedjük, hogy átitassa kultúránk talaját, hogy feltölthesse tározóit, beszivároghasson széthulló intézményeink, rendszereink, szokásaink falainak repedéseibe. Igen, ezek némelyike is el fog halni.
Milyen világban fogunk élni?
Az életnek mekkora részét akarjuk feláldozni a biztonság oltárán? Akarunk-e olyan világban élni, ha biztonságot nyújt, ahol az emberek sosem gyűlnek össze? Akarunk mindig maszkot viselni nyilvános helyen? Akarjuk, hogy valamennyi utazás előtt orvosi vizsgálatnak kelljen alávetnünk magunkat, amennyiben az évente bizonyos számú életet megment? Hajlandók vagyunk-e elfogadni általánosságban az élet egészségügyi szempontok szerinti átpriorizálását, (politikai hatóságok által választott) egészségügyi hatóságoknak adva át a testünk feletti végső rendelkezést? Akarjuk, hogy valamennyi rendezvény virtuális legyen? Mennyire vagyunk hajlandóak félelemben élni?
A Covid-19 végül elmúlik majd, de fertőző betegségek jelentette fenyegetés állandó lesz. Az arra adott válaszunk fogja meghatározni a jövő alakulását. A közélet, a közösségi élet, a közös fizikai térben töltött élet több generáció óta hanyatlóban van. Boltban vásárlás helyett házhoz szállíttatjuk az árukat. A szabadban együtt bandázó gyerekcsapatok helyett vannak a szülők által leszervezett ún. játszórandik és a digitális kalandok. A köztér helyett pedig ott az online fórum. Tovább akarjuk izolálni magunkat egymástól és a világtól?
Nem nehéz elképzelni, különösen, ha a közösségi távolságtartás sikerrel jár, hogy a Covid-19 lefutása a média által előre jelzett 18 hónapnál tovább fog tartani. Nem nehéz elképzelni, hogy ez idő alatt új vírusok jelentkezhetnek. Azt sem nehéz elképzelni, hogy a rendkívüli intézkedések normává válnak (megelőzendő egy újabb kitörés lehetőségét), hasonlóan ahhoz, ahogy a 9/11 idején kihirdetett vészhelyzet is a mai napig fennáll. Nem nehéz elképzelni, (amint azt halljuk is), hogy lehetséges az újra fertőződés, és így a betegség lefutása sosem történik meg. Ez azt jelenti, hogy az életmódunkban bevezetett átmeneti intézkedések állandóvá válhatnak.
Egy újabb világjárvány kockázatának csökkentése érdekében úgy döntünk, hogy olyan társadalomban fogunk élni, amelyben innentől kezdve véglegesen megszűnnek az ölelések, a kézfogások és a pacsik? Olyan társadalomban fogunk élni, amelyben többé nem gyűlünk össze? A múltéi lesznek a koncertek, a sportversenyek és a fesztiválok? A gyerekek többé nem játszhatnak együtt más gyerekekkel? Vajon minden emberi érintkezés maszkokon és szoftvereken keresztül fog zajlani? Nem lesz több táncóra, karateedzés, konferencia, gyülekezeti alkalom? Vajon a halálozás redukálása lesz a fejlődés mércéje a jövőben? Az emberi haladás elkülönülést jelent? Ez a jövő?
Ugyanez a kérdés érvényes az emberek mozgásának és az információ áramlásának ellenőrzéséhez szükséges adminisztratív eszközökre. Az írás pillanatában az ország a lezárás felé halad. Egyes országokban csak egy kormányzati weboldalról kinyomtatott dokumentum birtokában lehet elhagyni az otthont. Az iskolára emlékeztet, ahol az ember mindig csak engedéllyel tartózkodhat bizonyos helyen. Vagy a börtönre. Elektronikus beléptetőkártyákkal működő jövőt képzelünk el, melyben a mozgás szabadságát mindenkor és örökre állami ügyintézők és szoftvereik felügyelik?
Ahol minden mozgás nyomon követett, vagy szabad vagy tilos? És amelyben biztonságunk érdekében az egészségünkre ártalmasnak ítélt információ (melyekről természetesen szintén a hatóság dönt), a mi javunkra tekintettel cenzúrázva lesz? Vészhelyzettel (mint amilyen a háború is) szembenézve hajlandóak vagyunk elfogadni az ilyen szigorításokat és lemondani szabadságjogainkról. 9/11-hez hasonlóan, a Covid-19 is minden kifogáson felül áll.
A történelem során először áll rendelkezésre minden szükséges technikai követelmény egy ilyen vízió megvalósításához, legalábbis a fejlett világban. (például, a mobiltelefonok cellainformációinak felhasználása a közösségi távolságtartás betartatására; lásd még itt). Döcögős átmenetet követően tudnánk élni olyan társadalomban, ahol szinte az egész élet online zajlik: a bevásárlás, a találkozás, a szórakozás, a társasági élet, a munka, sőt, még a randizás is. Ez az, amit szeretnénk? Vajon hány megmentett életet érne meg?
Biztos vagyok benne, hogy a most hatályban lévő korlátozások többsége néhány hónap múlva részben fellazul majd. Részben, de bármikor ismét bevetésre kész állapotban maradnak. Ameddig lesznek fertőző betegségek, valószínű, hogy a jövőben újra és újra bevezetésre fognak kerülni, vagy szokások formájában mi magunk fogjuk felvenni őket. Ahogyan Deborah Tannen mondja, a Politico egyik arról szóló cikkében, hogyan fogja a koronavírus véglegesen átformálni a világot: „Most már tudjuk, hogy dolgokat megérinteni, emberekkel zárt térben együtt lenni, lélegezni kockázatos lehet. Második természetünkké válhat, hogy önkéntelenül visszahőkölünk a kézfogástól, vagy arcunk végig simításától – és össztársadalmi szinten válhatunk OCD-szindrómássá, ahogy egyikünk sem lesz képes abbahagyni a kényszeres kézmosást.” Kapcsolatok, érintések és együttlét évezredei, évmilliói után valóban az volna az emberi haladás csúcspontja, hogy beszüntetjük ezeket a tevékenységeket, mivel túl kockázatosak?
Az élet: közösség
A kontroll programjának paradoxonja, hogy annak fokozása ritkán visz bennünket közelebb elérni szándékolt céljához. A szinte minden felső-középosztálybeli otthonban jelen lévő biztonsági rendszerek ellenére az emberek nem kevésbé aggódóak, mint egy generációval ezelőtt. Az alapos biztonsági intézkedések ellenére nincs kevesebb iskolai lövöldözés. Az orvosi technológia látványos fejlődése ellenére a krónikus betegségek elterjedését, a várható élettartam stagnálását (az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában csökkenését) látva azt mondhatjuk, az elmúlt harminc évben az emberek nem lettek egészségesebbek.
Hasonlóképpen, a Covid-19 visszaszorítására tett intézkedések is lehet, hogy több szenvedést és halált okozhatnak majd, mint amennyi megelőznek. A halálesetek számának minimalizálásán csak az általunk megjósolható és mérhető halálesetekét tudjuk érteni. Hiszen lehetetlen felmérni azokat a járulékos halálozások számát, melyek az elszigeteltség okozta depresszió, a munkanélküliség miatti elkeseredettség, vagy a krónikus félelem miatt fellépő alacsonyabb immunitásszint és egészségromlás következtében történnek. A magányosság és a társadalmi kontaktus hiánya kimutathatóan fokozza a gyulladásokat, a depressziót és a demenciát. Dr. Lissa Rankin szerint a légszennyezettség 6%, az elhízás 23%, az alkohollal visszaélés 37%, a magányosság pedig 45%-kal növeli a halálozás kockázatát.
A másik veszély, ami szintén kimarad az összesítésekből, az a túlzott higiénia és a távolságtartás következtében okozott immunitás-romlás. Az egészség fennmaradásához nem csak a szociális, hanem a mikroszkopikus kontaktus is szükséges. Általánosságban a mikrobák nem ellenségeink, hanem egészségünk szövetségesei. A változatos bélflóra, amely baktériumokból, vírusokból, élesztőgombákból és egyéb organizmusokból áll, elengedhetetlen a jól működő immunrendszer érdekében, változatossága pedig a más emberekkel, illetve az élővilággal létesített kapcsolat révén tartható fenn. A túl sok kézmosás, az antibiotikumok túlzott használata, a sterilitás, valamint az emberi kontaktus hiánya több kárt okozhat, mint amennyit használ. Az ebből eredő allergiák és autoimmun betegségek akár rosszabbak is lehetnek, mint a fertőző betegségek, melyek helyében kialakulnak. Az egészség társadalmi és biológiai értelemben is a közösségből ered. Elszigeteltségben az élet nem virágzik.
A világnak a „mi kontra ők” felfogásban való szemlélete vakká tesz bennünket azzal a valósággal szemben, hogy az élet és az egészség a közösségben történik. A fertőző betegségek párhuzamánál maradva, a gonosz kórokozót hajszolva elmulasztjuk feltenni azt a kérdést, hogy vajon mi a vírusok szerepe a mikrobiomon belül. (Lásd itt is.) Mik azok a testi feltételek, melyekben az ártalmas vírusok burjánzanak? Miért vannak egyes emberek enyhe tüneteik, míg másoknak súlyosak (az „alacsony rezisztencia” semmitmondó magyarázatát most tegyük félre)? Vajon milyen pozitív szerepet játszhatnak az influenzák, megfázások, és egyéb nem halálos megbetegedések az egészség fenntartásában?
A csírák elleni háború hasonló eredményeket hoz, mint a terror elleni háború, a bűnözés és a gyomnövények elleni háborúk, és a többi véget nem érő háború, melyeket politikai és személyes szinteken vívunk. Először is, állandó háborút generál, másodszor eltereli a figyelmet azokról az alapkörülményekről, melyek betegséget, terrorizmust, háborút, gyomnövényeket stb. teremnek.
A politikusok örökzöld állításával ellentétben, miszerint a béke érdekében háborúznak, a háború elkerülhetetlenül még több háborút szül. Országokat bombázni azért, hogy elpusztítsuk a terroristákat nem csak a terrorizmus alapkörülményeinek a figyelmen kívül hagyása, hanem azok súlyosbítása. A bűnözők börtönbe zárása nem csak hogy figyelmen kívül hagyja a bűnözést kiváltó alapkörülményeket, hanem megteremti őket, ahogyan családokat és közösségeket szakít szét, és a bebörtönzötteket hozzászoktatja a bűnözői életformához. Az antibiotikumok, oltások, vírusölők és egyéb gyógyszerkészítmények pusztítást végeznek a test ökológiájában, mely az erős immunrendszer alapja kellene, hogy legyen. A testen kívüli térben, a természeti ökológiában pedig a Zika, a Dengue-láz, és most a Covid-19 miatt kitörő hatalmas permetezési kampányok okoznak elmondhatatlan károkat. Végiggondolta valaki, mi lesz a hatása, ha vírusölő vegyületeket zúdítunk az ökoszisztémára? Ilyen intézkedések (melyet Kína és India több pontján is megvalósítottak) csak az elkülönülés gondolkodásmódjából nőhetnek ki, mely nem érti meg, hogy a vírusok szerves részét alkotják az élet hálózatának.
Az alapkörülményekkel kapcsolatos gondolat megértéséhez vegyünk néhány halálozási statisztikát Olaszországból (a Nemzeti Egészségügyi Intézetből), melyek Covid-19-eredetű halálesetek százainak elemzésén alapszanak. Az elemzettek kevesebb mint 1%-a volt mentes súlyos krónikus egészségügyi problémától. Mintegy 75%-uknak volt magas a vérnyomása, 35%-uk cukorbetegségben, 33%-uk iszkémiás szívbetegségben, 24%-uk pitvarfibrillációban, 18%-uk veseelégtelenségben és más betegségekben szenvedett, melyet nem tudtam kisillabizálni az olasz jelentésből. Az elhunytak csaknem fele szenvedett három vagy annál több ilyen patológiában.
Az elhízástól, diabétesztől és egyéb krónikus betegségektől szorongatott amerikaiak legalább annyira kiszolgáltatottak, mint az olaszok. Vajon a vírust kell-e okolnunk ezért (mely kevés egyébként egészséges embert ölt meg), vagy a mögötte meghúzódó rossz egészségi állapotot? Itt is érvényes a megfeszített kötél analógiája. A modern világban emberek millióinak egészségi állapota táncol borotvaélen, csak arra várva, hogy hirtelen lecsapjon rájuk egy alapesetben hétköznapi betegség, és letaszítsa őket a szakadék széléről. Természetes, hogy rövid távon meg akarjuk menteni az életüket; a veszély azonban az, hogy végül elveszünk a rövid távok végtelen sorában, egyik fertőző betegséget győzve le a másik után, miközben az alapvető okokkal, melyek ennyire sérülékenyekké teszik az embereket, soha nem nézünk szembe. Ez pedig sokkal keményebb probléma, ugyanis az alapkörülmények a háborúzástól nem fognak megváltozni. Nincs olyan kórokozó, mely diabéteszt, elhízást, függőséget, depressziót vagy poszttraumás stressz szindrómát okoz. Nem a Másik okozza ezeket: nem valami tőlünk különálló vírus, melynek áldozatai vagyunk.
Még az olyan betegségeknél, mint a Covid-19, ahol van megnevezhető kórokozó, sem lehet a helyzetet a vírus és áldozata közötti háború egyszerűségűvé redukálni. Van a betegségek csíraelméletének egy alternatív változata, mely szerint a csírák egy nagyobb folyamat részeit képezik. Ezek a megfelelő feltételek esetén elszaporodnak a testben. Előfordul, hogy megölik a gazdaszervezetet, de az is megtörténhet, hogy épp javítanak a befogadásukat lehetővé tevő körülményeken, például váladékozás útján kitisztítják a felhalmozódott méreganyagokat, vagy (képletesen szólva) lázban elégetik azokat. A néha „terepelmélet” néven is emlegetett elmélet azt állítja, hogy a csírák inkább tünetei, mint okozói a betegségnek. Ahogy egy mém magyarázza: „Beteg a hal. Csíraelmélet: különítsd el a halat. Terepelmélet: takarítsd ki az akváriumot.”
A modern egészségkultúra egyfajta skizofréniától szenved. Az egyik oldalon virágzó jóllét-mozgalom, mely lelkesen támogatja az alternatív és holisztikus medicinát. Az immunrendszer erősítése érdekében népszerűsíti a gyógynövényeket, a meditációt és a jógát. Elismeri az egészség olyan spirituális és érzelmi dimenzióit, mint például a hozzáállás és a hit megbetegítő vagy épp gyógyító ereje. A Covid-cunami nyomában mindennek látszólag teljességgel nyoma veszett, a társadalom pedig a régi ortodoxia alaphelyzetébe állt vissza.
Egy konkrét eset: A Kaliforniában működő akupunktúra-szalonokat, mint nem elengedhetetlen fontosságú alapszolgáltatásokat, bezárásra kényszerítették. Ez a hagyományos virológia szempontjából teljesen érthető lépés. Ám, ahogy az egyik akupunkturista a Facebookon megjegyezte: „mi lesz így azzal a betegemmel, akivel azon dolgoztam, hogy le tudjon szokni a hátfájására szedett ópiumszármazékokról? Rá fog kényszerülni, hogy újra azokat használja.” Amikor a valódi vírusok okozta valódi betegségekről van szó, az egészségügyi hatóság szemében az alternatív módszerek, a társas kapcsolatok, a jógaórák és táplálékkiegészítők hirtelen komolytalan léhaságnak tűnnek. Válság idején mindezeket a „wellness” éteri szférájába száműzik. Az ortodoxia újjáéledése a Covid-19 alatt olyan méreteket ölt, hogy az Egyesült Államokban két nappal ezelőttig szó sem lehetett semmilyen, picit is rendhagyónak tűnő módszerről, mint pl. az intravénásan adagolt C-vitamin (még mindig hemzsegnek a C-vitamin Covid-19 elleni hatékonyságának „mítoszát leleplező” cikkek). Azt sem hallottam, hogy a járványvédelmi központ az echinacea-kivonat vagy a gyógyászati gombák jótékony hatásáról, a cukorbevitel csökkentéséről, az NAC (N-acetil-cisztein), az astralagus, vagy a D-vitamin előnyeiről beszélt volna. Pedig ezek nem homályos „wellness”-találgatások, hanem kiterjedt kutatások és élettani magyarázatok igazolják őket. Az NAC-ról például kimutatták (általános ismeretek, kettős-vak placebo-kontrollált vizsgálat), hogy radikálisan csökkenti az influenzaszerű megbetegedések gyakoriságát és súlyosságát.
Ahogy a fentebb általam mutatott, az autoimmunitásról, elhízásról stb. szóló statisztikákból látható, Amerika, illetve a modern világ egészségügyi válsággal néz szembe. Vajon az volna rá a válasz, hogy tegyük ugyanazt, amit eddig, csak még erőteljesebben? A Covid-ra adott eddigi válasz az ortodox fellépés megkétszerezése, illetve mindenféle nem hagyományos gyakorlat és eltérő nézőpont félresöprése volt. Adhatnánk rá másféle választ is: ha nagyobb látószögből vizsgálnánk meg az egész rendszert, azt is beleértve, ki fizet érte, hogyan történik a hozzáférés és milyen forrásokból a kutatás, de kiterjesztve mindezt az olyan marginális területekre is, mint a fitoterápia, a funkcionális medicina és az energiagyógyászat. Kihasználhatnánk az alkalmat, hogy újraértékeljük az olyan fogalmak, mint a betegség, halál, és a test ma érvényben lévő meghatározásait. Igen, most védjük meg a megbetegedett halakat, amivel csak tudjuk, de remélhetőleg legközelebb talán nem kell majd annyi halat begyógyszerezni és elkülöníteni, ha ki tudjuk tisztítani az akváriumot.
Nem azt akarom mondani, hogy rohanjunk azonnal NAC-t vagy egyéb táplálékkiegészítőket vásárolni, sem azt, hogy társadalomként hirtelen 180 fokos fordulatot véve azonnal függesszük fel a közösségi távolságtartást és kezdjünk el helyette kiegészítőket szedni. Azt viszont megtehetjük, hogy a normálisnak ezt a váratlan megszakadását, ezt az útelágazásnál való várakozást felhasználjuk arra, hogy tudatosan megválasszuk, milyen úton haladjunk tovább: milyen egészségügyi rendszert, milyen egészség-paradigmát, milyen típusú társadalmat szeretnénk. Ez az átértékelődés már folyamatban van, amit az is mutat, hogy az Egyesült Államokban ismét terítékre került az ingyenes egészségügyi ellátás kérdése. Természetesen az az út is elágazáshoz vezet majd. Milyen lesz az általános egészségügy? Vajon mindenki számára elérhető, esetleg mindenki számára kötelező lesz-e? Minden állampolgár egy-egy páciens, mondjuk, nem látható tintával készült vonalkód-tetoválással, mely jelzi, hogy az illető átesett minden vizsgálaton és rendelkezik minden kötelező oltással. Ha minden rendben vele, iskolába járhat, repülőre ülhet, étterembe mehet. Ez az egyik lehetséges út a jövőnk felé.
Most még van más alternatíva is. Megkétszerezett kontroll helyett végre magunkévá tehetnénk a holisztikus mintákat és gyakorlatokat, melyek a perifériára száműzve várják, hogy a centrum végre feloldódjon, és egy alázatosabb állapotunkban azokat emeljük be oda, és köréjük építsünk fel új rendszert.
A koronázás
Létezik alternatívája a társadalmunk által oly régóta űzött tökéletes kontroll paradicsomának, amely a horizonton látható délibábhoz hasonlóan fejlődésünkkel megegyező ütemben húzódik vissza. Kétségtelen, haladhatunk tovább az egyre nagyobb izoláció, dominancia, és szeparáció útján is. Normává emelhetjük a fokozott elkülönítést és kontrollt, elhihetjük, hogy biztonságunk miatt szükség van rájuk, és elfogadhatunk egy olyan világot, amelyben félünk egymás közelében lenni. Vagy, előnyünkre fordíthatjuk a normalitás átmeneti szünetelését, hogy rálépjünk az újraegyesülés, a holizmus, az elveszett kapcsolatok és a közösség helyreállítása, valamint az élet hálójával való újbóli összefonódás útjára.
Megduplázzuk az elkülönült én védelmét, vagy elfogadjuk a meghívást egy olyan világba, amelyben mindenki benne van? Nemcsak a gyógyászatban találkozunk ezzel a kérdéssel: politikai, gazdasági és személyes életünkben is feltevődik. Itt van például a felvásárlás problémája, mely a következő gondolatot testesíti meg: „Nem jut majd elég mindenkinek, úgyhogy gondoskodni fogok róla, hogy nekem jusson elég.” Pedig lehetne a válasz az is: „Lehet, hogy valakinek nem fog jutni, úgyhogy megosztom velük, ami nekem van.” Túlélő harcosok vagyunk, vagy segítők? Mire való az élet?
Egyre több ember tesz fel olyan kérdéseket, melyek korábban perifériális, aktivista diskurzusban hangzottak csak el. Mit kezdjünk a hajléktalanokkal? Mit kezdjünk a börtönben lévő emberekkel? A harmadik világ nyomornegyedeivel? Mit kezdjünk a munkanélküliekkel? Mit kezdjünk az Uber-sofőrökkel, szállodai szobalányokkal, vízvezetékszerelőkkel, gondnokokkal, buszvezetőkkel és pénztárosokkal, akik nem tudnak otthonról dolgozni? Végre ismét virágzanak az olyan felvetések, mint a diákhitelek elengedése vagy az általános alapjövedelem. A „hogyan védjük meg azokat, akik leginkább ki vannak téve a vírusnak?” kérdés a „hogyan vigyázzunk jobban a kiszolgáltatottakra általában” kérdés felé is terel bennünket.
A Covid-19 a súlyosságáról, eredetéről vagy kezelésének legmegfelelőbb módjával kapcsolatos véleményeink sekélyességétől függetlenül ezeket az érzéseket kavarja fel bennünk. Azt üzeni, mostantól vegyük komolyan, hogy vigyázunk egymásra. Ne felejtsük el, mennyire drágák vagyunk, hogy mennyire értékes az élet. Vegyük leltárba civilizációnkat, csupaszítsuk le a vázáig és lássuk meg, nem tudunk-e ennél jobban építeni.
Egyre többen ébredünk rá, ahogy a Covid-19 felkavarja bennünk az együttérzést, hogy nem akarunk visszamenni a régi normalitásba, melyből az annyira bántóan hiányzott. Most itt a lehetőség, hogy új, együttérzőbb normalitást kovácsoljunk.
Rengeteg reményteljes jel utal rá, hogy ez már most folyamatban van. Az Egyesült Államok kormánya, mely sokáig úgy tűnt, a szívtelen vállalati érdekek foglya, most dollármilliárdokat szabadít fel közvetlenül családoknak szánt juttatásokra. Donald Trump, aki nem kifejezetten az együttérzés hőseként ismert, fizetési moratóriumot rendelt el az árverésekre és kilakoltatásokra. Nyilván lehet cinizmussal nyugtázni mind a két fejleményt; ezzel együtt mégis megjelenik bennük a kiszolgáltatottakról való gondoskodás elve.
Szolidaritásról és gyógyulásokról szóló történeteket hallani az egész világon. Egy barátom azt mesélte, hogy száz dollárt küldött tíz szükséget szenvedő ismeretlennek. A fiam, aki pár nappal ezelőttig a Dunkin’ Donuts-nál dolgozott, azt mondja, az emberek a normál borravaló tízszeresét adják – munkásosztálybeli emberekről van szó, köztük sok latin-amerikai kamionsofőr, akik maguk is pénzügyi bizonytalanságban élnek. Orvosok, ápolók, és egyéb szakmák „kiemelt fontosságú dolgozói” életüket kockáztatják a köz szolgálatában. De sorolhatnánk a szeretet és törődés kitöréseinek további példáit, a Servicespace oldaláról:
Talán már most a kellős közepében élünk ennek az új történetnek. Képzeljük el a Pavarottira alakzatban repülő olasz légierőt, a különféle szolgálatokat végző spanyol katonaságot és a lakókat gitározással lelkesítő rendőrjárőröket. A váratlan fizetésemeléseket adó cégeket. A kanadaiak által elindított „törődés-terjesztést” (caremongering). Egy hatéves ausztrál kislány felajánlja a fogtündérnek gyűjtött pénzét, egy japán nyolcadikos készít 612 maszkot, világszerte iskolások járnak bevásárolni az időseknek. Kuba „fehér köpenyes sereget” (orvosokat) küld segítségül Olaszországba. A lakbérről lemondó főbérlőt, az ír szerzetes világot meghódító versét, a kézfertőtlenítőt gyártó mozgássérült aktivistákat. Képzeljük el. Néha egy válság tükrözi a legmélyebb indíttatásunkat – hogy mindig tudunk együttérzéssel válaszolni.
Ahogyan Rebeca Solnit írja a „A Paradise Built in Hell” (A Pokolban épült Paradicsom) c. csodálatos könyvében, a katasztrófa gyakran szabadít fel szolidaritást. Közvetlen a felszín alól egy sokkal gyönyörűségesebb világ ragyog át, mely mindannyiszor felbukkan, amikor az őt a víz alá szorító rendszerek szorítása enyhül.
Közösségként már hosszú ideje tehetetlenül állunk az egyre betegesebb társadalommal szemben. Akár a romló egészség, a pusztuló infrastruktúra, a depresszió, az öngyilkosság, a függőség, az ökológiai hanyatlás vagy a javak egy kézben felhalmozása, a fejlett világ civilizációs betegségeinek tünetei nyilvánvalóak, mi azonban megragadtunk az ezeket okozó rendszerekben és mintázatokban. A Covid most megajándékozott bennünket az alaphelyzetbe állítás lehetőségével.
Milliónyi elágazó ösvény fekszik előttünk. Az egyetemes alapjövedelem a gazdasági bizonytalanság végét és a kreativitás virágzását jelenthetné, hiszen milliók szabadulnának fel az olyan munkák végzése alól, melyekről épp a Covid mutatta meg, hogy kevésbé szükségesek, mint gondoltuk. De jelentheti, a kisvállalkozások megfogyatkozásával a nyilván csak szigorú feltételek mellett járó támogatásért cserébe az államnak való kiszolgáltatottságot is. A válság vezethet a totalitarizmusba és a szolidaritásba is: hozhat egészségügyi statáriumot vagy holisztikus reneszánszt; növekvő rettegést a mikroszkopikus világtól, vagy megerősödő ellenállóképességet az abban való részvétel révén; normává avathatja a közösségi távolságtartást, vagy megújult vágyat ébreszthet arra, hogy ismét együtt legyünk.
Az elágazó ösvények kertjében járva mi vezérelhet bennünket, egyénenként és társadalmilag? Minden elágazásnál tisztában lehetünk azzal, melyik utat követjük: a félelmet vagy a szeretetet, az önfenntartást, vagy a önzetlenséget? Félelemben akarunk élni, és eköré építeni társadalmat? Elkülönült életünk fenntartásáért élünk? Politikai ellenfeleink elleni fegyverként használjuk fel a válságot? Ezek egyáltalán nem „mindent vagy semmit” jellegű kérdések, hogy egyszavas választ lehetne rájuk adni: csak a szeretet, csak a félelem. Arról van szó, hogy a következő lépés, mely a szeretet felé is vezethet, ránk vár. Merészen hangzik, de nem vakmerőség. Benne rejlik az élet, miközben tudomásul veszi a halált is. Benne van a bizalom, hogy minden megtett lépés után látható lesz majd a következő is.
És ne képzeljük azt, hogy a félelem helyett a szeretetet választani puszta szándék kérdése; hogy a félelmet is, mint egy vírust, térdre lehet kényszeríteni. A vírus, mellyel itt farkasszemet nézünk, a félelem, akár a Covid-19-től, akár az arra adott totalitárius válaszreakciótól, és ennek a vírusnak is megvan a maga terepe. A félelem, csakúgy, mint a függőség, a depresszió, és egy seregnyi fizikai betegség az elkülönülés és a trauma táptalaján virágzik: öröklött trauma, gyermekkori trauma, erőszak, háború, bántalmazás, elhanyagolás, szégyen, büntetés, szegénység; aztán az elhallgatott, normalizált trauma, mely nagyjából mindenkit érint, aki pénzalapú gazdaságban él, modern iskoláztatást kap, vagy közösséggel való kapcsolat nélkül él. Ez a terep azonban megváltoztatható: a trauma személyes szinten történő gyógyításával, vagy egy együttérzőbb társadalom felé vezető rendszerszintű változással, valamint az elkülönülés alapvető narratívájának (az elkülönült én a másik világában, az én és te elkülönülése, az emberiség elkülönülése a természettől) átformálásával. Az egyedüllét ősi félelem, a modern társadalomnak köszönhetően pedig egyre inkább egyedül vagyunk. De most eljött az újra összekapcsolódás ideje. Az együttérzés, kedvesség, bátorság vagy nagylelkűség minden cselekedete az elkülönülés narratívájából gyógyít ki, hiszen mind a cselekvő, mind a megtapasztaló biztos lehet benne, hogy egy csónakban vagyunk.
Az emberek és a vírusok közötti rokonság még egy dimenziójának felidézésével szeretném befejezni. A vírusok az evolúció szerves részét képezik, nemcsak az ember, hanem valamennyi sejtmaggal rendelkező (eukarióta) élőlény esetében. A vírusok szervezetről szervezetre szállítják a DNS-t, esetenként a csírasejtvonalba is beillesztve (ahol örökölhetővé válik). A horizontális géntranszferként ismert jelenség az evolúció elsődleges működési elve, mely lehetővé teszi, hogy az élet sokkal gyorsabban fejlődjön együtt, mint ahogyan a véletlenszerű mutáció útján lehetséges volna. Ahogy Lynn Margulis írta egy helyen, saját magunk vírusai vagyunk.
Most pedig hadd merészkedjek ki egy kicsit a spekulatív zónába. Mi van akkor, ha biológiai és kulturális evolúciónk ütemét civilizációnk legnagyobb betegségei gyorsították fel, miközben kulcsfontosságú genetikai információkat adtak át, és így kínáltak fel számunkra egyéni, illetve kollektív beavatást? Lehetséges, hogy a mostani járvány is épp az? Új RNS kódok terjednek egyik emberről a másikra, új genetikai információval itatva át bennünket; ám ezzel egyidőben másfajta, ezoterikus „kódokat” is fogadunk, melyek a biológiai hordozók farvizén közlekednek, és pontosan ugyanúgy zavarják meg narratíváinkat és rendszereinket, ahogyan egy betegség borítja fel a test fiziológiáját. A jelenség a beavatás mintáját követi: elválasztás a normalitástól, melyet dilemma, összeomlás vagy megpróbáltatás követ, majd (ha a folyamat eljut a beteljesedésig) a visszailleszkedés és az ünneplés következik.
Felmerül tehát a kérdés: Vajon mibe avatódunk be? Mi ennek a beavatásnak a sajátos természete és célja? A járvány köznapi elnevezése segítségünkre lehet: koronavírus. A korona királyi koronát is jelent. Az „új koronavírus-világjárvány” jelentése: „mindannyiunk új megkoronázása”.
Már most érezhetjük, milyen erő van abban, akivé válhatunk. Egy igazi uralkodó nem futamodik meg sem az élettől, sem a haláltól. Egy valódi uralkodó nem leural és meghódít (ez árnyék-archetípusa, a Zsarnok jellemzője). Az igazi uralkodó a népet és az életet szolgálja, és tiszteli minden ember szuverenitását. A megkoronázás jelzi a tudattalan megérkezését a tudatosságba, a káosz renddé kristályosodását, és azt, ahogy a kényszer választássá lényegül át. Ami egykor bennünket uralt le, most mi fogunk uralni. Az Új Világrend, melytől az összeesküvéselmélet-hívők félnek, az árnyéka annak dicsőséges lehetőségnek, mely a szuverén lények számára elérhető. Mivel már nem a félelem szolgái vagyunk, rendet teremthetünk a királyságban, és egy tudatos szándékú társadalmat építhetünk fel az elszigeteltség repedésein már most is átragyogó szereteten.
Leave a Reply